Interjú velem, Dávid Máté tollából
Ízlése a fegyvere Süle Kati stílustanácsadó, blogger ma már egyáltalán nem veszi magára, ha csúnyán néznek rá a villamoson csak azért, mert önmagát adja: Süle Kati úgy öltözik, ahogyan a kedve tartja. „Ez persze korántsem volt mindig így, a fesztelenség a korral jött” mondja, habár mindig is adott magára. Családi legenda, hogy szülni indult, a taxi pedig már a ház előtt várta, amikor még ráérősen visszalépett a tükörhöz, hogy kirúzsozza magát. „Ez a műsor azonban csak nekem szól” mondja nevetve, habár példája ragadós: ezrek követik tíz éve az öltözködés és önkifejezés szabadságáért vívott harcát a divatblogján. A jó ízlés és kreatív öltözködés nagykövete az elsők között indított releváns naplót nem csak arról, hogy mit vesz fel napról-napra, de hogy hogyan kombinálja és alakítja át a már meglévő, megunt darabjait. A csavar pedig csak most következik: büdzséje minimális, kreativitása azonban annál nagyobb. Az elmúlt harminc napban egy ausztrál példa alapján új projektbe is fogott: egy hónapon keresztül öltözködött úgy, hogy nem vásárolt új ruhadarabokat: a meglévőkből gazdálkodott. Kifordított, átszabott, eladott. Szabadságharcának sikere magáért beszél, az ötvenen túli nők extravagáns öltözködésének bibliája, az Advance Style is méltatta Instagram oldalán.
Vastag pénztárca kell ahhoz, hogy valaki olyan stílusos legyen, mint te?
Azt hiszem, sok pénzből nem művészet felöltözni, kevésből már annál inkább. Akkor sem öltözködnék máshogyan, ha megnyerném a lottó ötöst; kizárólag különleges darabokat vásárolnék. Engem egy luxusmárka üzletében és egy turkálóban is a gondolatiság ragad meg egyaránt: ami előremutató, amiben van egy kis kísérletezés, ami több, mint az átlag. Ha filozofikus mélység van egy divattervező mögött, az a csúcsok csúcsa. Igaz ez könyvre, filmre, balettra. Az átlagon felüli ihlet meg.
Akad olyan divattervező itthon, akiben ezt megtalálod?
Mostanra mindenkiből megélhetési tervező lett, olyan ruhadarabok születnek, amelyeket felmérések és számok generáltak. Ez szerintem nem divattervezés, hanem fast fashion.
Problémát jelent számodra az, ha egy fast fashion márka lekoppintja a nagy, high fashion márkák darabjait?
Ha egy festményt valaki lemásol és kopiként adja el, akkor én jól vagyok. Ha azt mondja, márpedig ez Picasso, nem vagyok. Sohasem fogok összetéveszteni egy Céline-t egy H&M-mel.
Még akkor sem, ha tegyük fel idén ősszel ők kollaborálnak?
Dehogy. Ezeket a kollaborációkat jó fúzióknak tartom, mert a márkák pontosan tudják, hogy van egy olyan réteg, amelynek lenne igénye a high fashion kitaláltságára, de nem engedheti meg magának anyagilag. Ráadásul ezek a darabok a divattörténet fontos pillanatai, a minőségük az átlagosnál sokkal jobbak, a pár évvel ezelőtti Martin Margiela (belga avantgárd tervező, aki hírnevét nem csak különleges kreációinak, de annak is köszönheti, hogy regnálásáig mindvégig névtelen maradt – a szerk.) kollaboráció ruhadarabjainak pedig a gondolatisága is nagyon bejött. Épp ezért örültem, hogy meg tudtam venni magamnak egy-két darabot. A fast fashion hibája nem az, hogy kollaborál, hanem hogy uniformizál: mára már elmosódtak a karakteres nemzeti jegyek, nem tudok különbséget tenni egy dán, egy olasz és egy amerikai nő között.
Tárcát kapnál, te lennél a Jó Ízlésért Felelős Államtitkár. Mi lenne az első intézkedésed?
Ha ránézek valakire, szeretném becsülni és tisztelni azért, amiért ő, legyen pap vagy punk. Pontosan ezért nem szerettem a szocializmust, nem lehettél az, aki. De ma már nem a szocializmusban élünk. A szüleimen kívül a legtöbb időt a tanáraimmal töltöttem gyerekként és felüdülés volt látni egyet-kettőt, aki adott magára és ízlésesen volt felöltözve – a helyzet alig változott. Ugyancsak demoralizáló a politikusok öltözködése, őket szedném ráncba elsőként. Abszolút nem hiteles, ha egy képviselő ágról szakadt, hiszen innom kellene a szavait. Ugyanakkor azt hiszem az aktuális politikai garnitúra egy olyan társadalmi rétegből került vezető pozícióba, ahol nem látták és nem is tudták elsajátítani az öltözködés csínját-bínját.
Szerinted létezik még olyan réteg itthon, akitől ezt el lehetne lesni?
Hiteles embereket nem látok, még a protokolláris öltözködést oktató szakemberek között sem. Kihalt az a réteg, aki zsigerből érezte, vagy elég időt töltött külföldön ahhoz, hogy a vérébe ivódjon a stílusosság, és így aztán könnyedén, nem pedig izzadság-szagúan öltözködött, mint az újgazdagok. Kell ez az óra, kell az a táska. Egy úriember megsarkaltatta a cipőjét. És nem szórta a pénzt. A finomság az, ami hiányzik. Egy újgazdag mindent megtud venni, csak éppen a módját nem ismeri a dolgoknak. Az ápolónő nagynéném köpcös volt és alacsony. Ő még látott valódi arisztokratákat és még a szocializmusban is készítette a ruháit, pedig nem tartozott a kiváltságosokhoz. Ha öt szoknyája is volt, azok tökéletesen álltak rajta.
Mennyire ment ki az ápoltság a divatból?
A fiatalokon látom, hogy igényesek. Én zsugori vagyok, magamnak manikűrözök, magam festem és vágom a hajam. Lehet azt mondani persze, hogy te ezt tudod, de minden megtanulható. Ez belső indíttatás készsége. Az ápoltság félsiker.
Mit jelent számodra a jó ízlés?
Az igényességet. Azt, ha valaki ápolt, a ruhája vasalt és tiszta. Ehhez a nagynénémnek sem kellett hatalmas ruhatár, elég ha ami van, az nem slampos. Valaki egy ötszáz forintos inget is úgy tud hordani, hogy leesik az állam, mert tudja, hogy milyen fazon, milyen szín és hogyan áll jól neki. Az a közfelfogás, hogy a focihoz és az öltözködéshez mindenki ért. Pedig ez nem így van. Gyűjthetek róla információt, tanulhatok róla és gyakorolhatom, de sosem leszek vérbeli labdarúgó, mert pocsék a labdaérzékem. Ha valaki nem tud párosítani két színt, ne mondja azt, hogy baromi jól tud öltözködni. Viszont ha valaki betalál a kapuba, akkor igazolja magát, ért hozzá. Ellenben az öltözködésben már nem ennyire egyértelmű, mikor rúg valaki gólt. Azt hiszem ez az idővel jön, én sem gondoltam volna soha, hogy stílustanácsadással fogom keresni a kenyerem.
Külföldön jobban megélnél belőle?
Az egészen biztos. Műkereskedelemmel foglalkoztam, pedagógusként alig praktizáltam, mert már akkor más voltam és tudtam, ha bekerülök egy tantestületbe, onnan biztosan ki fognak nézni. Vagy asszimilálódok és lepukkantom magam az általános szintre, vagy bevállalom, hogy megaláznak. Pedig úgy gondolom, hogy ha valaki művelt és iskolázott, akkor alapvető, hogy a másik másságát elfogadja és ne vonjon le morális következtetéseket a stílusa alapján. Albert Einstein minden nap ugyan azt a szettet vette fel, a példa pedig ragadós, egyre több vezető pozícióban lévő nővel találkoztam, aki arra panaszkodik, túl sok időt vesz el tőle a reggeli dilemma, mit vegyen fel. Épp ezért szeretnének egy felismerhető, de einsteini uniformist összeállítani – a reggeli frász nélkül. De hát ez szörnyű! Ez a trend pont azt a játékot veszi el tőled, amit a divatnak jelentenie kellene. Az öltözködés energiát kellene, hogy adjon. A funkción túl mindig is ez volt a lényege.
Vannak olyan darabjaid, amelyek mindig ugyan azt a lendületet és örömöt adják, ha felveszed őket?
Én nem vagyok kabalás, nem fetisizálom a tárgyaimat. Ha valaki ezt teszi, az megijeszt.
Azért biztos elmorzsolsz egy könnyet titokban, ha kitörik egy szép cipőd sarka.
Ez azokra jellemző, akiknek nagyon kevés ruhadarabjuk van. A férjem, István, például ilyen. Minimális a ruhatára és imádja azt, ami van, viszont még akkor sem tudja elengedni őket, ha már használhatatlanok. A veszteség-tudattal kapcsolódik mindez össze. Én meglehetősen könnyen veszek búcsút a ruháimtól, nekem a ruháim tárgyak.
Változott az önkifejezés Magyarországon a szocializmus óta?
1972-től 77-ig éltem Dániában. Édesapám kereskedelmi tanácsosként költözött ki. Én addig nem tudtam megfogalmazni, mi az amire én vágyom, mi az ami megfog, amivel azonosulni tudok. Ott megéreztem és azt mondtam: ez vagyok én. Ma már oda repülsz, ahová akarsz, gyakorlatilag ott élsz Európában ahol akarsz. A mai magyar fiataloknak sokkal többet kellene utaznia. Mi be voltunk zárva a négy fal közé, ők már nem. Épp ezért nem értem, hogy miért áll be egy generáció a póló, farmer, tornacipő stílusba. Mikor fognak az embernek előre köszönni Budapesten, csak azért mert jól néz ki és tetszik a másiknak az az energia, amit az öltözködésébe fektetett. Itthon még nem tudunk eléggé dicsérni. A turisták bezzeg nem restek leszólítani, hogy tetszik nekik a hajam. Ez egy nagy kulturális különbség. New Yorkban egy szürke kisegér lennék, Budapesten azt mondják extravagáns vagyok, csak azért, mert az átlag az elérhető fast fashion üzletek kínálatából is a sablonosat, fantáziátlant és jól bejáratottat vásárolja. Márpedig a paletta sokkal szélesebb. A felfedezéséhez persze ki kellene lépni a komfortzónánkból, és többet megtudnunk önmagunkról. Az emberek többsége nem művelt vizuálisan, nincs erre szeme. És ez a divatlapok nagy felelőssége is.
Az eredeti interjú megjelent 2016 August 24-én a Fashion Guide-on.
Köszönöm Dávid Máténak az interjút.